Címke: utómunka

Képfeldolgozás: mindent vagy semmit?

Utómunka: szabad – nem szabad? 

A fotós fórumokon számos vita kerekedik nap, min nap. Az egyik ilyen az utómunkát elkerülhetetlennek tartók és az utómunkát mereven elutasítók közti. Utóbbiak azt vallják: dőljön el minden az exponálás pillanatában, mert minden, ami ez után következik, már egy másik szakterület, a grafika felségterülete.

Tegyük félre egy pillanatra a tényt, hogy a filmre fotózók is módosították, módosítják a képeiket, azaz végeztek utómunkát: a hívó és a vegyi anyagok, a fototechnikai eljárások megválasztása, a nagyításba való belenyúlás, a kitakarás, a szendvicsnegatív, a negatív vagy a nagyítás kézi retusálása – mind, mind utómunka. És eleink alkalmazták is mindegyiket. Ellenkező esetben, pl. a vintage kópiák megkülönböztetésének sem lenne értelme. (Vintage, a fotográfus saját kezűleg készített nagyítása, amelyet az expozíció készítése után nem sokkal készít. Az évekkel később készülő nagyításokat a szakma már nem tekinti vintage-nak, akkor sem ha azokat a fotós maga laborálja.) Tehát, tegyük félre az utómunkát, koncentráljunk az „előmunkára”, hiszen a filmre fotografálók a felvétel elkészítése előtt is lényeges döntéseket hoznak.

A kép szempontjából a gép és objektív megválasztásán túl a film típusának, karakterisztikájának kiválasztása is lényeges. Minden fotósnak voltak, vannak kedvenc vázaik, optikáik, filmtípusaik, amelyek közül a téma és az elképzelésük szerint választottak, és választanak ma is. Macerás történet, gondoljanak csak a legendás idők fotósaira, akik gyakran félig ellőtt tekercseket cserélgettek, mert az eléjük került téma más típusú nyersanyagot kívánt. A digitális technika persze az „előmunka” lehetőségeiből is örökölt egy csokorra valót és szerencsére egyszerűsítette is azok alkalmazását. Az érzékenység megválasztása ma már csak egy mozdulat, ráadásul korábban elképzelhetetlen határok között. De a „nyersanyag” karakterét is kiválaszthatjuk, erre szolgálnak a képstílusok, amelyek a kép kontrasztosságára, színtelítettségére és a színek tónusaira vannak hatással, illetve a „megvilágítás optimalizálás” és a „csúcsfény árnyalat elsőbbség”, amely funkciók a különböző filmes nyersanyagok feketedési görbéjét szimulálják. És ott vannak még a digitális szűrők, amelyek a fekete-fehér fotózás sárga, narancs, vörös és zöld színszűrőinek hatását szimulálják, aztán a fehéregyensúly beállítás, amit használhatunk a valóság minél pontosabb visszaadására vagy éppen az attól való tudatos eltávolodásra. Tehát, ha valaki ragaszkodik hozzá, a felvétel elkészítése előtt is átgondolhatja, hogy mit és miért állít be a vázon a számára legjobban tetsző végeredmény érdekében. A lehetőségek száma kimeríthetetlen.

De jegyezzük meg, hogy az „előmunka” beállításai egytől-egyig megtalálhatóak a fényképezőgépek RAW konvertereiben. Amit a helyszínen, a fényképezőgép vázán vagy a menükben keresgélve beállíthatunk, ugyanazt megtehetjük otthon is, csak éppen kényelmesen, a karosszékünkben, élvezve a technikai fejlődés előnyeit. Ennek egyetlen feltétele, hogy a helyszínről vigyünk haza minden képi információt, amit csak gépünk érzékelője rögzíteni képes – fényképeinket „digitális negatív” formátumban mentsük el.

Ha az utómunka, a digitális negatívok előhívása során valaki csak a RAW konvertere beállításaihoz nyúl, valójában nem utómunkát, hanem „előmunkát” végez. Ám, ha valaki ezt is ellenzi, a gép beállításakor válasszon jpeg rögzítési módot, egyszer és mindenkorra véglegesítve ezzel az elkészülő képet. De miért is tenné ezt bárki? Miért is mondana le, mondjuk egy esetleges tévedés korrigálásának lehetőségéről? Nem firtatom.

Mindenesetre az alapkérdést, hogy szükséges-e az utómunka vagy sem, véleményem szerint felesleges és szükségtelen eldönteni. Igaz lehet ez is, az is, és a két véglet közti számos átmenet egyaránt. Téma, megbízás, fotós attitűd, fotográfusi szakterület, vagy akár egy pályázati kiírásnak való megfelelés, és persze elhatározás kérdése. A vágás is utómunka, aminek még a legnagyobb hitelességre törekvő sajtófotó területén is helye van. A kép teljes felületének „manipulálása” lehet utó-, vagy előmunka, ugyancsak elfogadott, illetve fotós területenként szabályozott kérdés. Ha pedig a valóság visszaadása nem feladat, bármi elfogadható. A két szélsőséges vélemény merev képviselőinek összecsapása pedig sokkal inkább hitvita, mintsem fotós szakmai kérdés. Hajlok arra, hogy aki mereven elzárkózik az utómunka lehetőségétől, feleslegesen korlátozza önmagát.

eo.sz